Észrevetted már, vagy emlékszel arra, hogy a kisgyerekek milyen gyakran szorítanak egy-egy tárgyat az ujjaik között?
Van, aki egy puha állatfigurát vagy kedves babát választ, és van, aki egy kisautót. Biztosan nem véletlen, hogy ki mibe „kapaszkodik”.
E tárgyak némelyikére azt mondjuk, hogy ez a mi kabalánk. A tárgyi valóságnak egy olyan darabja, amelyet meg tudunk fogni, magunkkal tudunk vinni, és felruházhatunk a számunkra legfontosabb érzésekkel. Valahogy komfortosabban is érezzük magunkat, amikor a kezünkben van.
Féltve őrzött kincseink
Sokunknál ez a tulajdonság felnőttkorban is megmarad, azzal a felelősséggel együtt, hogy ezeknek a tárgyaknak az életét már mi irányítjuk.
Nekem is vannak ilyen féltve őrzött kincseim. Az egyiknek a képét is megmutatom.
Ugyanaz a tárgy, más-más fényben – a sérülések, tükröződések és fénytörések folyton megváltoztatják a több mint százéves üvegkocka arcát.
Ez egy régi, többgenerációs emlék. Édesapám tette ki elém, ha meg akart jutalmazni, vagy örömet akart okozni nekem.
Egy tömör, sötétzöld, 5 × 5 × 5 centiméteres üvegkocka, szépen megcsiszolt oldalakkal és élekkel. Mivel azonban több mint százéves, helyenként megsérült, berepedt, kicsorbult. Ezek a sérülések varázslatos fénytöréseket és árnyékokat hoznak létre.
Ahogy mozgatjuk a kezünkben, életre kelnek a fények és az árnyékok. Ma is felemelő érzés nézegetni.
Megmutatjuk vagy eltesszük?
Nekünk kell döntenünk arról, hogy egy tárgyat megtartunk, elajándékozunk vagy kidobunk.
Ha megtartjuk, akkor is több lehetőségünk van. Látható helyre tesszük, mert olyan erős a kötődésünk hozzá, hogy szeretnénk a közelünkben tudni, vagy beérjük a birtoklás tudatával, és eltesszük. Persze a két út között van átjárás.
Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a látványnak ereje van. Ha látható helyre teszünk valamit, az hatást gyakorol ránk, és egyben be is mutat minket annak, aki eljön hozzánk. Nézz meg néhány példát a Pinterest-táblámon.
Kiderülhet rólunk, hogy mi a hobbink, mi a kedvenc időtöltésünk. Egy tárgy pillanatok alatt kifejezhet valamit rólunk, amit szavakkal csak hosszú percek alatt tudnánk mások tudtára adni.
Sok mindent elárulhat mindez például az egyéniségünkről.
Ki dönt: mi vagy a tárgy?
Néha nem is tudnám megmondani, hogy a döntés kinek a kezében van: a miénkben, vagy mintha maga a tárgy döntene a saját sorsáról.
A környezetünkből kiragadott tárgyak valahogy túlmutathatnak az anyagi valóságukon. És talán akkor is mesélnek rólunk, amikor úgy döntünk, hogy megválunk tőlük: kidobjuk vagy továbbajándékozzuk őket.
Na és még mondja valaki, hogy a tárgyaknak csak anyagi valóságuk van!
Rajtunk múlik a válasz.
A minket körülvevő tárgyak nemcsak emlékeket őriznek, hanem az otthonosság érzéséhez is hozzájárulnak. Erről a kapcsolatról bővebben olvashatsz a Megérkezés – mikor kezdjük azt érezni, hogy otthon vagyunk? című írásomban.
